Társadalmi kapcsolataink – szerepek

Amikor két ember találkozik, akkor valójában személyes álarcok ütköznek. Látlak téged, elképzeléseimből fakadóan előítéleteket fogalmazok meg rólad, megcímkézlek s azt mondom: „Ismerem őt nagyon jól. Ilyen, meg amolyan. Tudom, hogy milyen!” 
Így találkozunk mi egymással, a fejünkben, az egónkon keresztül.

Igy találkozunk egymással, hogy előítéleteket fogalmazunk meg. Így lépünk egymással kapcsolatba: a fejünkön keresztül.

S amikor így előítéletek és címkék felhőjén keresztül nézek rád, nem látom meg benned azt, hogy hozzám hasonló vagy.

Ugyanaz az értelem csillog a szemeid mögött, ugyanúgy örülsz és mosolyogsz, vagy éppen félsz és rettegsz. Ugyanúgy érző és gondolkodó emberi szellem vagy, mint én. De én ezt már képtelen vagyok észrevenni, mert a helyedbe címkéket és elme-alkotta fogalmakat tettem. Megcímkéztelek s betuszkoltalak egy dobozkába. „Ez meg az vagy, ismerlek téged.”

Társadalmi kapcsolatainkban a magunkon hordott álarcok és szerepek ütköznek: „Nézd, ilyen vagyok én, ilyennek mutatom magam. Ilyennek szeretném, ha látnál engem”. Egót emelünk magunk elé pajzsként, mert félünk megmutatni a meztelen, valódi énünket.


„Vajon hogyan kell viselkednem vele? Milyen arcomat mutassam neki? Mit kell tennem, hogy jól járjak vele, s profitáljak belőle?”

Ha pedig látszólag semmilyen jól felfogott érdekem nem köt a másikhoz, akkor egy felületes és könnyed ítélkezéssel megoldom: „Én jobb vagyok, mint ő. Szebb és okosabb és ügyesebb.” A lényeg az, hogy

Én > Te

De az is megtörténhet, hogy kisebbrendűségi komplexusokban szenvedek, élvezem azt, hogy mártír vagyok, s ekkor így vélem: „Én értéktelen vagyok. Rosszabb, butább, ügyetlenebb, mint más. Nekem nem sikerülhet, én mindenben vesztes vagyok.” Ekkor így szól a képlet:

Én < Te

Ugye, milyen jó érzés megcímkézni embertársainkat? Ugye milyen jó érzés eldönteni valakiről, hogy „ő ilyen, de ééén más vagyok!” ?

Amikor önkéntelenül, tudattalanul méricskéljük embertársunkat, ítélkezünk fölötte, akkor az egónk csak hízik és hízik – egyszerűen imádja a címkézést.

„Én több vagyok, mint a másik: szebb és jobb, okosabb. Tudok róla mindent, itt van a fejemben minden elképzelésem róla: én más vagyok, mint ő.” – S ettől marha jól érzem magam.

Így látlak én téged, a fejemen, az egómon keresztül: te ilyen meg olyan vagy, ismerlek téged, bekategorizáltalak. S ettől én jól érzem  magam.

Nem vagyunk egyenlőek. Bár ugyanabból az értelemből készültünk, mégis egyedi képességeink, tudásunk és készségeink vannak, s ezzel páratlanná, egyedivé és pótolhatatlanná válunk. A saját világunk egy egyedi, önálló univerzum- s ez az egyedi tudatosság vagy.

Nincs senki, aki bárki máshoz fogható – mindenki a tudatosságnak egy egyedi virága: egyedi formával és egyedi képességekkel, egyedi lehetőségeket hordoz magában. S ez egyúttal ezt a kérdést veti föl: vagyok én, s vagy te, két egyedi virágzás; vajon kreatívan „együttvirágozhatunk-e”?

Lehet, hogy annyira a fejedben éled meg a kapcsolataidat, hogy a legtöbb találkozás embertársaiddal csak tömény unalom és nyűg, egy kolonc, amit el kell viselned.

Találkozol valakivel, s ő el kezd beszélgetni. Alig mond el egy mondatot, az elméd beindul: „Ez nem így van”-s a fejedben máris vitázol.

Elképzeléseid vannak a beszélgetőtársadról, előítéletek, amelyeknek a színes szemüvegén szemléled őt. „Tudom, hogy mit akart ezzel mondani. Olvasok a gondolatai között!”. Dehogy olvasol! Csupán hasonló egód van, hasonló elképzeléseid vannak arról, hogy más mire gondol, s hogy miként látja a világot. Beszélgetőpartnered hangját nem hallod, elnyomja a belső hangod, amelyik vitázik a fejedben: „Nem mond igazat. Ez nem így van. Én jobban tudom!”

Mindannyian arra vágyunk, hogy meghallgassanak minket. Hogy elmondhassuk a panaszunkat, beszélhessünk egós játékainkról. S ha nem figyelnek ránk, megsértődünk és begubózunk. Csak annyit akarunk, hogy meghallgassanak minket, tudomásul vegyenek, figyeljenek ránk annyiraamennyire elvárjuk.

 

Kénytelen-kelletlen el kell viselned egy-egy panaszáradatot, miközben azonosulnod kellene a mártíromság érzetével, s hízlalni a szenvedő identitású egójukat: „Igen, megértlek téged. Ez kegyetlenül igazságtalan dolog! Te áldozat vagy!”

Amikor belemész egy-egy ilyen egós játékba, akkor lovat adsz a másik egó alá, s megerősíted őt abban, hogy szenvedése jogos, akkor fönntartod és erősíted a szenvedő egót, amely ettől még nagyobb lesz, még jobban szenvedő: „Igazat adtak nekem. Most aztán nyugodtan szenvedhetek!”. S fura mód élvezi is ezt a szenvedést, ami fokozódó.

Ilyenkor a legbölcsebb azt tenni, hogy jelen vagy, tudatos vagy, nyitottan befogadó. Látod a teret, amiből a beszélgetőpartnered kiemelkedik, látod a szerepeit, amiket előad, de te nem csimpaszkodsz bele a gondolatokba, hanem tudomásul veszed őket:

„Igen. Köszönöm, hogy megosztottad velem.”

Figyelsz rá. Megérted a benne kavargó gondolatokat, esetleges indulatokat, empátiával érzed az őt leteperő érzelmeket.

Nyugtázod, hogy szívből-lélekből megértetted azt, amit beszélgetőtársad mondott, s egyúttal lehetőséget is adsz arra, hogy kívülről szemlélje önmagát, s hogy a problémájában észrevegye a megoldást.

Ez egy elsőrangú módszer: odaadóan meghallgatsz, megérted őt s hagyod, hogy benne is felmerüljön a megoldás: a megértés, a tudatosság. Ez az, amit tenni tudsz társas kapcsolataidban: jelen vagy, tudatos vagy, s figyelmedet partnerednek szenteled. Így lesz minden találkozás egy szent találkozás: amiben az emberi bőrbe bújt szellem találkozik önmagával, a szellemmel. 

Forrás: tudatossag.kery.org

Emberi kapcsolatok

Emberek között élünk, ha akarjuk, ha nem – illetve tudomásul vesszük vagy sem – mindig kapcsolatban állunk velük, s ez a kapcsolat nem mindig felhőtlen (finoman szólva). Hasonlatként az jut eszembe, amit a féldrágakövek csiszolásáról hallottam. Vesznek egy marék kavicsot, beleszórják őket egy forgódobba némi csiszolóporral együtt, és elkezdik pörgetni, rázni. A végeredmény: gyönyörűen csillogó gömbölyded kövek. A folyamat viszont… Érdemes észben tartani ezt a képet konfliktushelyzeteinkben. Nem vagyunk tökéletesek, vannak sérüléseink, félelmeink. A bennünket megbántó, rémítő, taszító társaink éppen ezekre a pontokra mutatnak rá, nem szándékosan, hanem saját töréseiknél fogva akadnak belénk. Akárki bánt meg téged (bár nehéz ezt abban a pillanatban tudatosítani, de előbb-utóbb második természetté válik), jusson eszedbe, hogy neki is jobb lenne, ha nem szerezne magának újabb ellenséget. Hogy viselkedésével ennek a kockázatát mégis megteremti, arra utal, hogy értékrendjében komoly zavarok vannak – vagy döntésének nem tudatos része szállt ringbe, például őt bántotta meg valaki pár perce. Megdöbbentő tapasztalatokban lehet részed, ha egy rád támadó embertől valódi szeretettel kérdezed meg, mi bántja.

Tükrözés. Gyakran előfordul, hogy valakinek nem a tetteivel van problémám, hanem egész egyszerűen zavar. Zavar a hozzáállása, a hangja, bármi, nem kell semmi konkrét dolog ahhoz, hogy feszült legyek, ha ott van. Ilyenkor érdemes egy komoly önvizsgálatot tartani. Neki van egy bütyke, amibe beleakadok – mivel is? A saját hasonló bütykömmel. Azért zavar, mert félek, hogy magam is olyan vagyok, lehetek – vagy mert úgy érzem, viselkedésével szemben teljesen sebezhető vagyok. De… hiszen már logikusan gondolkodom a helyzetről, és tanulok belőle, éppen tőle, aki annyira zavar. Inkább bizonyos hálát érezhetek iránta – ha már lerendeztem magamban ezt a kérdést. Szerintem jobban használható ez a hozzáállás, mint a harag, feszültség őrizgetése. És soha nem feledhetem, hogy én is hathatok így másra, de a feszültséget csak szeretettel, őszinteséggel, teljes kitárulkozással (és csak azzal, nem „én vagyok az okosabb” stílusú belepiszkálással) segíthetek feloldani.

Negatív átvétel. Érdemes tudni, hogy mindaz, ami negatívumot felveszek, magamba építek, nagyobb erővel fog rendelkezni általam – hiszen belső erőáramomban örvényt kelt, mely megsokszorozza hatását. Ez nem marad nyom nélkül, hiába próbálom magamban tartani, a sok elfojtás betegségekhez vezethet, ha pedig nem bírom elfojtani, kitör belőlem – de már nem ott, ahol felvettem. Ha valakit megszidnak valamiért, és ezt ő nem tudja feldolgozni, feszültsége egy másik helyzetben tör ki belőle, annak a kapcsolatnak a feszültségét sokszorozva. A második partner indokolatlanul kap támadást, ami ismét máson fog lecsapódni. Így örökítjük egyre nagyobb körben gondjainkat (hiszen a feszültség a kitöréstől nem múlik, sőt fokozódhat, tehát nem egy emberen csapódik le). Ugyanakkor a jó dolgok ugyanígy működnek, egyetlen gátjuk a negatívhoz való hozzászokás. Ha valaki ok nélkül kapott tőlem egy jó szót, mosolyt, együttérző kacsintást, egy kis szikrát visz magával, amit másnak ad – vagy saját énje sötét árnyait pörköli meg vele kicsit – persze Isten óvjon a segítő szándékú egyenmosolyok tömegétől! Légy vidám és együttérző, szeresd és értsd meg az életet, és oszd meg mindenkivel önmagad – s ha ez nem megy, akkor is légy teljesen őszinte. Nem fogsz bántani senkit, ha elmondod, hogy most nincs minden rendben benned, nem terhelve másokat problémáddal, de jelezve azt, és mindent megtéve azért, hogy elmúljon. Fogadj el minden jó szándékú közeledést, de mindig szólj, ha terhes – aki ezért megbántódik, nem segíteni akart.

A kötélhúzás olyan játék, amit nem lehet egyedül játszani. Ha valakivel összetűzésbe kerültem, nem csak a másik a hibás, az arány fele-fele, viszont javítani csak a saját hozzáállásomon tudok. A rólam megfogalmazott véleményt nem érdemes azonnal szenvedélyesen támadni. Ha tényleg szeretem magam, kíméletlenül önmagamra vehetem a véleményt, s megvizsgálhatom, mi igaz belőle – s ott változtatok magamon. Ha nincs meg bennem a magamba vetett hit, vagy egyből elutasítok és harcba szállok, vagy kritika nélkül átveszem és magamba roskadok. Kiegyensúlyozott az ember akkor, ha nem igényli senki jó véleményét, s nem fél a rossztól, mert belső értékrendje szerint él, melyért életével vállal felelősséget. Jó és rossz vélemény egyaránt ezt a belső értékrendet segíti továbbfejlődni.

Igazság. Konfliktushelyzetbe harmadikként belépni sem egyszerű. Ha szenvedélyek feszülnek szembe egymással, akkor mindkét fél igaznak tartja a saját álláspontját. Általában az egyik félnek igazat adunk és védjük, segítünk neki a másikkal szemben, pedig ha jobban megfontoljuk, ez sokkal összetettebb kérdés. Ha saját értékrendemet jónak tartom (s persze, hogy annak, hiszen eszerint élek), akkor az, akinek nem adok igazat, távolabbi szemszögből nézi a világot, mint én, sokkal kevésbé tudom megérteni, mik az okai, mint annak, aki mellé állnék. (Senki nem Isten, így csak a saját látása szerinti igazságot, jogosságot képviselheti, nem valami „abszolútot”. Aki ezt nem látja, komoly tanulás előtt áll.) Csakis teljesen nyitottan, előítélet nélkül szemlélhetek másokat, s a messzebbről jött ember többet taníthat nekem, mint a szomszéd; a furcsa gondolkodású ember többet mutat nekem abból, hogy mi az EMBER, mint aki hozzám hasonlóan látja a világot. Elítéljük például az erőszakost és védjük a gyengét, pedig az előbbi – hitem szerint – általam fel nem mérhető szenvedését torolja meg tévesen, egyre messzebb kerülve annak lehetőségétől, hogy begyógyítsa fekélyes sebét.

Elvárások. Gondolkodásunk már nagyon hozzászokott a hatás-ellenhatás törvényéhez. Adunk és elvárunk, kapunk és viszontszolgáltatunk dolgokat. Pedig mindnyájan megtanultuk már életünk során, hogy sem sorsunk, sem embertársaink nem így működnek, nem azt, nem úgy kapjuk vissza, mint amire gondoltunk. Szembenéztünk már azzal, hogy terhes volt valakinek valamilyen elvárása (szülő – gyermek kapcsolat tipikus problémája), mégis támasztunk elvárásokat másokkal szemben – például szülőként. Szenvedésünk abból származik, hogy – talán nem is tudatosan – fontos nekünk a másik véleménye, amit viszont elvár, számunkra nem lényeges, sőt, terhes. Egészen addig juthatunk, hogy direkt megtagadjuk a másik értékrendjét, ezzel égetve magunkban még mélyebbre az ahhoz való ragaszkodást… Mindenkinek megvan a saját értékrendje, melyet beavatkozással megváltoztatni nem lehet – egyrészt azonnal védekező helyzetbe kényszeríti a másikat, s ha végül mégis sikerül megváltoztatni, honnan tudhatnám, hogy az általam beépített érték nem töri-e szét a rendszer belső harmóniáját. Például megtiltom valakinek, hogy táncolni járjon, mert az erkölcstelen – és talán ezzel egy valódi tehetséget semmisítettem meg. Nem vállalhatok felelősséget azért, hogy a „szerintem helyes” „számára jó” is egyben. Az emberiség írott és le nem írt történelme „helyesnek” tartott cselekedetek vérfürdőjéről szól. Talán a most megvetett zsarnokok, diktátorok nem azt tették, ami szerintük, sőt, hatalmas tömegek szerint is helyes volt?

Kapcsolataink konfliktushelyzetei egyetlen tanítást hordoznak magukban, a régi közmondást: olyan erős a lánc, mint a leggyengébb láncszeme. Elvárásokkal lépünk kapcsolatainkba, szépnek és jónak képzeljük el, ahol társunk olyan, amilyennek szeretnénk. Vajon én is olyan társa vagyok neki, mint amilyet szeretne? Nem, mert ő zsarnok / figyelmetlen / álmodozó / túl önálló … Azt hiszem, hogy az élet olyan, mint a kötéltánc. Bajos fennmaradni a kötélen, az ember folyton billeg, álmodozik egy társ után, akinek a kezébe mindig bele lehet kapaszkodni, amikor megingok, segít, na és persze inogjon meg néha ő is, hogy ne én legyek a balek a csapatban. A probléma csak az, hogy ha egy kötélen ketten állnak, még nehezebb fennmaradni rajta, hiszen mozgásaimba, a kötél ingásába már nem csak az én, hanem az ő mozdulatai is belejátszanak. Nem segítjük, hanem marjuk egymást, néha egész csendes nyugalomba jövünk, aztán egyetlen mozdulatra széttörik minden – máskor már csak zavarjuk egymást, de elszakadni nem tudunk, hiszen minden rezdülésem óhatatlanul eljut hozzá és viszont. Nem volt véletlen, hogy a kapcsolatot nagy felelősségnek, életre szólónak tekintették, tekintik sok helyen. Összeforrunk, szét sosem válunk igazán. Igazán jó kötéltáncos pár egymáshoz is illő, egyedül is jól táncoló emberekből születik. Nem az az együttlét igazi célja, hogy a mindennapokban valamennyire fennmaradjunk, hanem hogy egy gyönyörű kis világot hozzunk létre együtt, mely belőlünk származik, mégis több, mint mi ketten. A Teremtés megismétlése kicsiben.

 

Párkapcsolati alkalmasság – mitől függ? 

Biztosan hallottad már, hogy valaki azt mondja: „Én nem vagyok alkalmas párkapcsolatra.” És valóban! Vannak, akik számára párkapcsolatban lenni a világ legnagyobb kihívását jelenti. Egyszerűen képtelenek elköteleződni, vagy ha sikerül is, a harmónia messziről elkerüli őket. Ilyenkor automatikusan felmerül a kérdés, mi áll ennek a különös deficitnek a hátterében? Csak nem a gyerekkori élményeink? De bizony! Nézzük meg, mi minden befolyásolja, felnőve alkalmasak leszünk-e egy harmonikus párkapcsolatra?


1. Mit gondoltak a szüleid más emberekről?

Idézd fel, a családodban hogyan beszéltek másokról! Általában mi volt a szüleid véleménye pl. a szomszédokról, munkatársaikról vagy a tágabb család tagjairól? Vajon mindig szidták őket? Esetleg cinikusan vagy lenézően nyilatkoztak róluk? Vagy éppen ellenkezőleg, inkább elismerő és pozitív szavak hangzottak el, amikor másokról beszéltek. Hogyan viselkedtek, amikor összetalálkoztak valakivel az utcán? Kedvesen és érdeklődően vagy elutasítóan, esetleg szorongva élték meg a helyzetet?

Minden ember más. Ennek a másságnak a kezelését a szülői házban tanuljuk meg. Ott mutatják meg nekünk, hogyan reagáljunk: félelemmel teli visszahúzódással vagy nyitott kíváncsisággal. Felnőve ezt a reakciómódot visszük tovább párkapcsolatunkba is. A másik mienktől eltérő szokásai, véleménye, vágyai és viszonyulásai attól függően töltenek el félelemmel vagy kíváncsisággal, hogy gyerekként mit láttunk a szüleinktől. Az is nagyon fontos kérdés, vajon gyerekkorban mire irányították a figyelmünket: a különbözőségekre vagy a hasonlóságokra. Azt vették észre, ami másoktól elválaszt vagy azt, ami összeköt velük. Hogy ezt hogyan tudod eldönteni? Emlékezz csak vissza, hogyan fogalmaztak a szüleid, amikor pl. egy másik gyerekről beszéltek: 1. „Tudod, az a szemüveges kisfiú…” vagy 2. „Tudod, az a kisfiú, akinek pont olyan pólója van, mint neked…” Ezek a mondatok talán ártatlannak tűnnek, ám tudat alatt nagyon sok fontos üzenetet közvetítenek. Mi a fontos? Ami elválaszt, vagy ami összeköt? Ami azonos benned és bennem, vagy amiben különbözünk?

Aki már gyerekkorában megtanult a hasonlóságokra figyelni, annak felnőve is az lesz a természetes, így sokkal otthonosabban, sokkal komfortosabban érzi majd magát a társas kapcsolataiban is.

2. Mennyire volt nyitott vagy zárt a családod?

A családokat fizikai és lélektani határok veszik körül. A fizikai határt maga a lakás vagy a ház határai jelentik, amiben élnek. Falak, ajtók, ablakok, amiken belül otthon vannak. Az, hogy a fizikai határok mennyire zártak vagy nyitottak, a lélektani határok döntik el. A zárt családok ritkán vagy soha nem engednek be másokat az otthonukba. Nincsenek baráti és családi összejövetelek, a szomszédok nem járnak át, és ők sem csengetnek be hozzájuk egy kis lisztért, ha éppen elfogyott a kamrából. A zárt családokban a gyerekek nem hívják át magukhoz a barátaikat, nincsenek „ottalvós bulik”, mert a szülők számára egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bárki „idegen” belépjen az intim szférájukba. A zárt családokban gyakoriak a tabuk, és szinte soha nem beszélgetnek az érzéseikről. Ezzel szemben a nyitott családokban örömmel látják a barátokat, élénk társasági élet zajlik, és a gyerekekben fel sem merül, hogy ne hívják meg magukhoz a barátaikat. A mások jelenléte így örömforrássá válik, amire felnőve is törekedni fognak.

3. Mennyire bízhattál meg a szüleidben?
Minden gyerek bizalomra van programozva. Amikor magatehetetlenül megszületik teljes mértékben szüleitől függ. Az ő feladatuk, hogy gondoskodjanak róla, kiszolgálják és kielégítsék minden szükségletét. Egy „elég jó szülő” képes arra, hogy érzékenyen reagáljon babája jelzéseire, azokat helyesen értelmezze, majd kiszámítható módon megadja a gyereknek azt, amire éppen szüksége van: megetesse, ha éhes, tisztába tegye, ha éppen arra van szüksége vagy ringassa, amikor azt igényli. Az érzékeny, kiszámítható és a szükségleteket kielégítő szülői gondoskodás következtében alakul ki a babában a bizalom érzése. Ezeknek a nagyon korai élményeknek a lenyomatát ugyan már csak a limbikus rendszerünk őrzi, ám a bizalommal kapcsolatban sok olyan emlékünk van, amire élénken emlékszünk. Az apa, aki rendszeresen „elfelejtett” megérkezni a láthatásokra, az anyuka, aki csak ígéri, hogy elviszi a gyerekét az Állatkertbe, ám soha nem kerít rá sort, arra tanít meg, hogy nem érdemes megbízni mások szavaiban, mert csak csalódás lesz a vége.
A be nem tartott ígéretek, a kiszámíthatatlanul bekövetkező események aláássák a hitet, hogy emberi kapcsolatainkban biztonságban érezhetjük magunkat. Ha hiányzik a biztonság, akkor hosszú távon maximum feszültséggel teli kapcsolatot tudunk kialakítani egy másik emberrel.

4. Mennyire bíztak benned a szüleid?
Egy gyereknek még nincs kialakult énképe. Amit magáról gondol, az kizárólag attól függ, hogy a szülei mit gondolnak róla. Ha anya és apa rajongva nézi csecsemőjét, akkor egy életre szólóan ellátja azzal a -pszichológusok által- nárcisztikus tüzelőanyagnak nevezett érzelmi munícióval, aminek segítségével felnőve stabil és pozitív énképet tud majd kialakítani. Az a szülő, aki bízik saját magában, aki kompetensnek érzi magát, az bízni fog a gyermekében is. Bátorítja a világ felfedezésére, támogatja új képességek elsajátításában. A bíznak bennem érzése azt üzeni a gyereknek: megbízható vagyok, uralom önmagam és a világot, így biztonságban érezhetem magam. Jó vagyok, és jó a világ, ami körülvesz, így félelemre semmi okom sincs.

forrás: maipszicho.hu, Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus

A legfontosabb szerelmi tanácsok legényeknek nagyapáinktól!

 

 

Hiánypótló, szókimondó írásra bukkantam, mely elsősorban a férfiaknak hivatott segíteni. Nem tudom manapság adnak-e ki hasonlóan részletes útikalauzt, melyből a serdülő fiúk és férfiak tanulhatnak arról, hogyan kell megközelíteniük egy nőt, és miként kell vele viselkedniük intim helyzetben is? Az biztos, hogy ezek a tanácsok ma is megállják a helyüket, bármilyen viccesen hangzik is már. 

 

 

  1. Ifjú, ha fölcsöpörödtél, és hevesen ver szíved, lányra nézve ha úgy érzed, mintha zsákot szorítanának melledre, tudhatod, szerelembe estél!

 

  1. Közeledj a leányhoz, de ne lüttyőn, ne málén, ne is kakaskodva, hanem szép szerrel. Keresd egyedüllétében, úgy szólítsd meg. Közönséges szóbeszédből kerekíts az ő dicséretére. Méltasd szép orcáját, kecses járását, szeme ragyogását, hanga csöngését.

 

  1. Ne ugorj neki hatra vakra! Inkább beszélj madarakról, virágokról. Megláthatod mennyi lélek árad belőle. Válaszaiból megtudod, hogy azok csak bűk meg bák e, vagy lelke nyitott kapuján fény árad e kifelé! Nagy kincs ám a mesékben élő lelkű leány!

 

  1. Ha tüzes leányra vágyól, aki alatt kiég a gyöp ha reá ül, ne hidd, hogy az ilyen, akit nyaggathatsz nyakló nélkül! A forróvérű leány belebetegszik ha csak nyaggatják. Ameddig nincs teljes bizalma, vagy fél a gyerektől, nem enged meg neked annyi mindent mint a hűvösebb vérű, vagy simogatásra, gyúrásra nyugalmat lelő nőszemély. A járatlan férfi azt hiszi, húha, ezek aztán de hevesek! Épp nem azok, de könnyen játszanak a legénnyel. Az ilyenek ráérnek kitárulkozni – azt mondják róluk: erkölcsösek! Ez a fajta ritkán veszti el a fejét – az ilyen játszik a legénnyel és megfogja férjnek a legmegfelelőbbet. Ne morcoskodj ezért, ha a leány mancsodra üt, s azt mondja: ne tapogass végnélkül! Ha az ilyen leány bizalmát leli benned, akkor tudod meg igazán, milyen a menny béli boldogság – légy tehát türelemmel.

 

  1. Ha már messzire jutottál vele, ne kapd el, ne csípd le, hanem mondd neki: igen kívánlak, engedd hogy kigomboljalak, megemeljem szoknyádat. Mondd neki, szereted, vond magadhoz, csókold meg szemét, száját, orcáját, nyakát, gyöngéden, illetődötten. Ha megemelheted szoknyáját, térdelj elébe, szídd magadba szagát, csókold meg ágyékát, mert virág az ő teste, titkos értelmű rózsa.

 

  1. Ne gyurmáld emlőit, nem kovász az! Gyöngéden, értelmesen foglalatoskodj azokkal.

 

  1. Mosakodj alaposan! A büdös legényre azt mondják: rohatt répa. Ennek okáért ne bűzölögjön pofád, lábad, alfeled!

 

  1. Ne csábíts leányt szórakozásra! Csábításból ha szerelmet hazudozol, boldogasszony átka ront meg, mintha gyújtogatnál!
  2. Nem minden leány gyöngéd. Akad szép számmal durva is. Az ilyent hagyd meg a hasonszőrű kannak. Vicsorgassanak egymásra, mint a dühödt kutyák. Az ilyennek ha szépet mondasz, röhög vihorászik.
  3.  Kerüld az idétlen nőszemélyt is. Azt aki minden szavad után az anyjához, meg barátnéhoz szalad, amelyik nagydobra veri a viszonyt – sikítozik, ha hozzáértél. Azért sikítozik, hogy ország-világ tudja meg, őt te kerülgeted. Ezek igen egyszerűre szabott lelkek. Ha te magad valaki vagy, adsz magadra, igyekezzél gyalult családból házasodni, mert lehetsz tudó, bácsa, táltos, garabonc, kiváló bárminémű művességben, tudományban, családod feleséged magasságán reked. Amilyen az asszony, olyan a család!

 

  1. Ha leány veled szerelembe esvén megadja magát, úgy térdelj elébe, mintha imádkoznál. Mert istenek teremtő műhelye az ő teste! Teremtés titkába vonatsz be az ő lába között. Áhítattal, istenfélelemmel nyúlj ezért hozzá, ne gyöngén, nyavalyásan, hanem gyöngéden, mintha szirmát könnyen hullató virág volna, mintha magvát hullató búza volna kánikulában.

 

  1. Előtte mosakodj meg, utána mosakodj meg, mondj köszönetét és másnap kedveskedj ajándékkal!

 

  1. Ne szűrd össze a levet hozzád nem illővel. Alkalomra se, mert az alkalomból keserves élet lehet! Ennek sok csínja-bínja van. Semmiképpeg sem vezet jó házassághoz, ha egyikük lassan lohad a szerelemben, a másik gyorsan, ha egyikük korán-, másikuk későn kelő, egyikük álmatlan, másikuk nagy alvó, egyikük húsos, másikuk tésztás, egyikük kuporgató, másikuk szertelen, egyikük marhaétkű, másikuk madárétkű.

 

  1. A leány után koslató férfi mutatkozzék a lányos háznál! Kéredzkedjék bé, ha már biztosra veszik, hogy egymásnak valók volnának. Ez jó út, az alapos ösmeretség útja. Így világosodik meg, minő ember is a férfi, így világosodik meg, minő család a leányé. A férfi megmutatja mit tud, milyen étkű, meg miegymás. A leány is színt vall akaratlan, mégha fölcsöngetyűzetlenül is bolondító, akkor tényleg az. Lakva ösmerik meg egymást az emberek.

 

  1. Mindettől még nem okvetlen jó szerető. Csak ha hetedszerre is bevált, akkor az. Annak bizonyítása pedig adassék meg neki!

 

  1. A szerelem virágokkal megrakott szekérhez hasonlatos, de ha nincsen rúdja, nem jut célba! Mert noha a lélek rezdülése igen fontos, meg minden abból következik, de következzék, és következzék alaposan, élvezetesen! A szeretkezésben kezdő nő suta, a kezdő férfi ügyetlen. Az igencsak fölajzott férfinál hamar vége van, az igencsak fölajzott nő bőre tágul. Ezért ne ítélkezz a fölött, kinek szeme szerelem éhségétől kopog! Mert az elhamarkodott ítélet. Ne mondd a nőnek, ej no, de kiadós vagy! – Mert csak kiéhezett. Ha nem az volna, talán belegebednél, míg bejutsz! Ha többször egymással – akkor mindenre fény derül.

 

  1. A fehérnép épp úgy vágyakozik, mint a férfinép, sőt alaposabban, csak másként melegszik, másként hűl, ezért az öregebbek okítsák meg efelől a kislegényt. Az ifjú ügyeljen a nő szeme rebbenésére, ajka ívelésére, teste mozdulataira, hogy az Őt megelőzőleg elérje a gyönyör tetejét. Ha meg utána ő elérte, ne forduljon le róla, hanem babusgassa továbbsimogatással, kedves szóval! A szerelem szeretkezésestül égi eredetű.

 

 

  1. Vonzalomban fontos a szem gyönyörűsége, vonzalomban fontos a tapintás gyönyörűsége, vonzalomban fontos a szavak gyönyörűsége, vonzalomban legfontosabb az orr gyönyörűsége, a szag. A bika orra szagra tágul, az eb szagot követ. Szaglásunk dönti el, kihez vonzódunk, kit kedvelünk. Szagra gerjed az ember hímje is. A természetes szagba ha mocsok bomladéka elegyedik, taszít, a vágyakozó tiszta nő szaga vonz, bolondít.

 

  1. Ne vedd szájadra oktalanul, úton útfélen a szeretkezés szavait, de a szerelmesek egymás között nevezzenek mindent nevén. Az érzelem számít – akiknek a szeretkezés nem vétek, azoknak szépek a hozzá való szavak.

 

  1. Szeretkezésben mindent szabad, ami a feleknek megfelel. Ne tukmálj szerelembéli társadra ötletet, amitől ő fanyalog! Semmit se művelj, amiről tudod, hogy egyiketeknek vagy másikatoknak nem jó, de ne zárkózz el semmitől, amiről még nem tudod, gyönyört okoz-e vagy sem. Figyeld szerelembéli társad óhajait, tapasztald meg, mire zsong, mire nem. A férfi, ha nem önmaga kéjét keresi, hanem ha kéjt akar okozni, örömöt, gyönyört, a nő gyönyörén át nyeri el önmagának a legszebbet. Mert az visszahat rá a lélek szárnysuhogásával.

 

  1. A nő, ha virágzik, – ez havonta esik – többnyire nem akar. A férfi ilyenkor ne nyaklassa – akkor se, ha gondja van, bánata. Két, vagy több feleség, szerető, erre nem orvosság, mert idővel ízük, szaguk kiegyenlítődik, és általában egy időben virágoznak. A férfi ember ilyenkor maradjon parlagon. Ereje így újhodik. Az ember fajzat eképpen alkottatott.

 

  1. Ha feleséged, vagy szeretőd teherbe esik tőled, és meglep ennek hírével, mutasd örömödet, vagy mutass örömöt, akkor is, ha hideg futkároz hátadon! A férfi sohase morogjon, ne fanyalogjon, mert a nő lelkéből szűre nyomban kitétetik. Minden férfi felesége, szeretője elcsábítható – habár nem is mindenkor és mindenki által -, ha az nője terhességét örömtelenül vette hírül. A nőnek az nagy élmény. Ha gyönyörén osztoztál vele, osztozz ebbéli örömén is! A magzat közös magzat és nőd kitüntetett azáltal, hogy tőled fogant.

 

  1. Torkold le anyádat, ha feleséged ellen lázit! Nem anyádnak, nem apádnak házasodsz! Azt mondják: házasodik. A férfi elmegy apjától-anyjától saját nőstényéhez, hogy avval családot alapítson.

 

  1. Ne vigyél asszonyt anyád-apád otthonába. Ha nem költöznek saját udvarba, a nő családjába simuljon a férfi, ne fordítva. Az anyja házánál örökös a leány, napa házánál cseléd. Mentül butább a férfi anyja, antul inkább rajt hajt menyén, megkeserítené annak életét. Meg ipa-napa házánál nem is igen meztelenkedhet, nem virgonckodhat a menyecske.

 

  1. Meztelenkedni, virgonckodni pedig fontos. Az asszony tegye magát, hogy a férfi szeme rajta legyen, mert csak akkor látják, ha nézik. Ha nem nézik, nem látják, mintha nem is volna.

 

  1. A férfi holtáig udvarolja körül a nőt, és ha az kegyes volt hozzá, kedveskedjék neki ajándékkal.

 

  1. Fiatal kor szerelme fiataloké, meglett kor szerelme megletteké, öreg kor szerelme öregeké. Mind három szerelem szívet üdítő a maga módján. Nagy korkülönbséggel ezért ne házasodj. Vén fejjel ne szerezz fiatal feleséget! Még mindig jobb, ha az asszony öregebb. Orcája megráncosodhat, de teste fönséges maradhat.

 

  1. Szeretkezés előtt is, után is hideg vízben mosd meg, és ne járj szoros gatyákban. Így tovább maradsz férfi.

 

  1. Nőstényeddel beszéld meg, mi jó neki, mi nem. Ha az ISTENEK-nek ez nem volna így tetsző, rendezhették volna a szaporodást másképpen, példának okáért szaporíthatnák az ember a muskátlihoz hasonlatosan.

 

  1. Akinek titkolt szeretője van, mert másként lehetetlen, tekintettel erre, tekintettel arra, ne verje nagydobra viszonyát. Ne fektess feleségeddel közös ágyadba idegen nőt! Férjes asszony házában ne mulass, mert ha ottkapnak halálfia lehetsz. Mert ha tudja, sejti is a kapcsolatot, más sejteni, tudni, mint megélni! Aki házastársa ágyába szeretőt fektet, az nem csak csapodár szerető, hanem rossz élettárs is. Ha már ennyire nem kedvelik egymást, váljanak el isten hírével!

 

  1. Ha több nőhöz van közöd, ne akard őket úgy összeboronálni, hogy együtt szeretkezzenek veled. Az csak szeretkezés, annak is csak te szerinted, mert ők talán viszolyognak egymás testétől, egymás szagától. Ha nőid ösztökélnek erre – csináld, de azt is tudhatod, hogy “legénymarcsákat” szeretsz. Mindent lehet, ami nem árt másnak, amit egyöntetűen mindannyian akarnak. Mindez szeretkezés. Szerelem csak kettességben fakaszt virágokat.

 

  1. Ne ereszd széllé kettességtek titkait, akkor se, ha szétmennétek. A következőnek se újságold, hogy az előző ezt meg azt csinálta, így meg úgy művelte. Ha szép volt, zárd be szívedbe szép emlékként. A szerető viselkedését kibeszélni súlyos vétek. Legrondább, amikor férfiak italozva nőkről vihorásznak, akik bizalommal voltak hozzájuk. Ha érdekesség adódott és nem bír megállni benned, mondd el, de senkit se nevezz meg!

 

  1. Ha asszonyt viszel, vidd vele gyerekeit is, mert aki gyerekes asszonyt szeret, az gyerekestül, kölyköstül-verebestül szereti őt. Ha így nem szereti, meg nem így szereti, nem szereti sehogyan sem, csak kívánja!

 

  1. Lehetőleg ne sötétben szeretkezz! Sötétben a férfi nem látja kedvese orcáját, ajka pirosodását, teste ívelését, nem tud szeméből olvasni! A nő is látni akarja az ő szerelmese orcáját, látni mozdulatait.

 

  1. A férfi figyelje kedvese, lélegzetét. Tapasztalt férfiakként: ha a boldogított nő negyedszeri magaslata összefolyik élvezete ötödszöri magaslatával – és nem sikíthat, megzavarodhat lélegzete, elájulhat, meg is halhat! Segítsd ilyenkor könnyed mozgáshoz, hogy teste ívbe emelkedhessék, – ne csókold, hogy sikíthasson, mert ösztöne ez. Teste hajlik, mint a szőlőkacs, sikongat. A férfit ez fölöttébb serkenti. A csöndesen élvező nőt hamar megunják, mert lelke faláról a visszhang nem hallatszik.

 

  1. A nagyon forróvérű asszonyt, aki alatt kiég a gyöp, ha ráül, csak olyan helyen szeretgesd, ahol sikongathat. Föltéve, ha képes vagy belőle sikolyt csiholni! Ehhez nem ölögendő, hogy derék kan legyél, figyelmes szeretőnek kell hozzá lenned!

 

  1. Szeretkezés után a férfi kecmeregjék föl és kedveskedjék itallal. Ez ősi szokás. Végezetül is mosakodjatok meg, külön-külön, vagy együtt, mert az is kéj lehet, öröm, boldogság. A férfi jól teszi, ha heréit hideg vízben mossa. Azoknak hideg köll – azért teremtettek csüngőre. A férfi így tovább férfi, s az jó, mert a vágy holtig kísért.

 

  1. A szerelem nem csak ifiú népek jussa, öregeké is! Szeress, szerelmeskedj, szeretkezz! Mert istenektől van ez, az élet továbbviteléért. Ha szépen szerettél, szerelmeskedtél, szeretkeztél, leend mi agg korodban lelkedet melengeti és boldog leendesz avval, ki boldogsághoz segített. Ez a boldog élet titka gyerek kortól agg korig, bölcsőtől koporsóig, küszöbtől eresz aljáig. Három Ősünk így hagyá ránk, nagy táltosok, bölcs bácsák ekként taníták!

Forrás: illuzio.cafeblog.hu, Szerző: Gini Papp – Illúzió

Translate »